A koncertlátogatásra választott eseményem a Café Oto-ban került megrendezésre. Összességében színes és színvonalas élményben volt részem. A kísérleti elektronikus zene mellett az egyszerűbb hangszeres zene -effektpedálokkal kiegészített- világát is megismerhettem ezeken a koncerteken, amelyek egyébként a Dig that treasure! Fesztivál keretein belül valósultak meg. A beszámolót az előadások időbeli sorrendjében írom, az előadókat egyenként bemutatva. Igyekszem betekintést nyújtani a művészek zenei hátterébe, kiegészítve a helyszínen tapasztaltakkal. Próbálom feltérképezni, hogy vajon a róluk megadott leírás mennyire tér el a gyakorlattól, és hogyha eltér, igyekszem megítélni, hogy ezt mennyire úgy teszi meg, hogy pozitív legyen a végeredmény.
Max Syedtollan:
Az estet a Glasgowban élő és alkotó Max Syedtollan kezdte meg, akiről a helyszín honlapján úgy nyilatkoznak, mint multidiszciplináris alkotó, aki zenét, szövegeket, valamint képeket használ művészetében. Ezt a lényegretörő leírást teljes mértékben igazolja az én tapasztalatom is. Max először is saját archeológus hallgatói munkáját parodizálta, különböző filmbeillő zenei háttérrel (melyet mindenféle hardver mellőzésével, kizárólag laptropról játszott le) és énekkel. Ezt követően hasonló művészeti elemekkel kiegészítve amerikai utazásairól számolt be. A műsorának eddig említett részeit egy slideshow-val egészítette ki, ahol minden második slide egy üres fehér kép volt, valószínűleg abból a célból, hogy legyen idő improvizálni, és hozzátenni egyéb érdekességeket. Az ő műsorát éreztem a legközvetlenebbnek. Ez a paródiajelleg viccessé tette az egész környezetet. Ez a hangulat a későbbiekben is megmaradt. Max munkájáról a korábbiakban olvastam, hogy a zenén belül a „furcsa zenére” specializálódott, és ennek leginkább a különböző hirtelen robbanáshangokkal, foley-jelleggel ad nyomatékot. Tapasztalatom szerint ez a forma sokkal jobban működik élőben, mint egy digitális zenei platformon. Talán pont a korábban említett improvizációs hatás miatt. Az est ezen pontján még nem tudtam mire számíthatok a későbbiekben. Ugyan a leírás alapján alkothat az ember egy képet a többi előadóról is, mivel az elején már érezhető volt egy szabadelvű hozzállás a fellépők részéről, akár még egyéb meglepetésekre is volt esély. A közvetlenség az est további részében is megmaradt. Habár annyi különbséget megfigyeltem, hogy amíg az elején Max Syedtollan mindenféle bevezetés nélkül kezdett el a saját tanulmányairól beszélni, olyad könnyedséggel, mintha csak egy felolvasóesten lenne, a továbbiakban jól körülhatárolható szünet volt az előadók között, ezáltal időben is jobban érezhetővé vált a program (második harmadától kezdődő) menete.
Dialect:
Dialect művészete van talán legközelebb ahhoz, amit a szakunkon megszokhattunk. Erről a leírásban úgy nyilatkoznak, mint megszokottól eltérő, különböző forrásokból származó anyagok szintézise, elektro-akusztikus megoldások és környezeti hangok ötvözete. Nekem az ő műsora volt személyes kedvencem. Előadásában jól teremtette meg az imént említett elemek összességét, így vált az egész egy homogén, könnyen emészthető egésszé. Habár a könnyen emészthetőség szubjektív, és valójában van is (több) olyan aspektusa a produkciónak, ami akár az ellenkező hatást is kiválthatja a hallgatokból. A különböző elektronikus zenei hangkeltő eszközökkel és a saját énekhangjának számítógépes modifikációjával teremtett atmoszféra, amit környezeti hangokkal egészített ki, megfelelő harmoniát teremtett, de ezt sokszor nagyon magas frekvenciatartományokkal tette meg. A high-pitched noise kifejezés jutott először eszembe róla és az előadás elején azon gondolkoztam, hogy mennyire nem egyszerű egyrészt ilyen hangokat jól mixelni, valamit úgy effektelni,hogy az kellemes legyen. Legalábbis számomra ez mindenképpen kihívást jelentene. Andrew PM Hunt (Dialect) viszont ezt a feladatot könnyen megugrotta. A korábban említett eszközökkel megfelelő hangélményt és történetet sikerült elénk tárnia. Max Syedtollan-nel ellentétben, az alkotó itt abszolút nem szólt a közönségéhez. Ezt nem hiányoltam, mivel az eredmény egy határozott, kifejező meditatív- és egyben elgondolkodtató koncertélmény volt.
Group Listening:
A Stephen Blackből és Paul Jonesból álló Group Listening-et az est kakukktojásának éreztem. Az első benyomás részemről az volt,hogy egy klasszikus hangszeres zenei játékot fogunk hallani, klarinéttel és zongorával. Ez részben be is igazolódott. A honlapon olvashatunk a duó történetéről, többek között arról, hogy fiatalon találkoztak, majd különböző irányokba vitte őket az élet, mígnem pár évvel később megtalálták azokat a stílusokat, amelyek komfortosak voltak mindkettejük számára és a többi már csak történelem. Az előadáson végig sokáig érződött egy jazz-hatás, azonban stílusok széles skáláját vonultatta fel a zenekar. A klasszikus hangszeres játékot pedig néhol dob-loopokkal, néhol delay és reverb effekt pedálokkal egészítették ki, mellyel a klarinétnek lett elsősorban egy ambient, kísérleti jellege. Méltó lezárása volt ez az estének, igazi örömzene. Nem éreztem úgy, hogy szeretne több lenni, nem feltétlen célja az elgondolkodtatás, hanem csak az, hogy a hallgató élvezze azt, amit kap. Ezt abból is gondolom, hogy hosszabb szünetet tartottak dalok között, megosztottak pár háttérinformációt, és ezt az egészet jó hangulatban, humorral kiegészítve tették. Egy nagyobb fordulópontnak éreztem, amikor elindították az első (és egyetlen) dobloopot és kicsit magyar-mulatós érzésem lett tőle. Báli zene, esküvői zene, ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor ezt meghallottam. A kakukktojás-érzet az esttel kapcsolatban, egészen a műsor végéig megmaradt. Elképzelhető, hogy ha a fesztivál több koncertjén is megjelentem volna, másképpen gondolom. Ez összességében egy jófajta különbözőség volt.