A koncert előtt majdnem egy teljes órában megismerkedhettünk a darabok matematikai és technikai hátterével, ahogyan Bali János megmutatta a Pure Data patch-eket, amik az előadás alapjául szolgáltak, illetve elmagyarázta, hogyan és miért rendezte be a termet. A szoftveres részek teljes megértéséhez komoly absztrakt algebra tudásra lett volna szükség, ugyanis a hangszórókból kialakított térben a telefon giroszkóp adatai alapján különböző vektorok, pontok és görbék értékei szabályozták a később megszólaló hangok számtalan paraméterét.

Összesen tizenhat hangforrás volt elhelyezve a teremben: négy nagyobb hangfal a négy sarokban a földön kifelé fordítva, bekapcsolt mély áteresztő szűrővel (LPF), nyolc hangszóró szabályosan egy körvonalon kb. fülmagasságban, illetve a terem közepéhez közel, négy méter magasan, négyzet alakban további négy oktaéder-szerű doboz, négy-négy kis membránnal szerelve, amik lefelé sugároztak.

Mi, a közönség, koncentrikus körökben ültünk gyakorlatilag egy hangszórókkal körülvett kupola belsejében, aminek az epicentrumában Bali János “csak” levezényelte a műveit egy telefon vagy egy tablet segítségével. Látszólag sehol egy hangszer, nem voltak más zenészek, keverőpult sem, ezeket mind egy személyben képviselte és helyettesítette az előadó. A zene a valóság és a matematika fúziójából született ott helyben a szemünk láttára, fülünk hallatára.

Igen abszurd látvány volt, ahogyan a tér közepén, egy spot lámpa fényében néztük, hogy valaki a telefonját forgatja és nyomkodja; egyfajta humort is hozott ez a hangulat, mert pont annyira lehetett azon lamentálni, hogy az előadó a koncert közben éppen chatel valakivel vagy hogy egy varázspálca van a kezében, amivel szónikus mágiára képes.

D’arts (2023)

Az első a darabban az előadó telefonja szolgált egyfajta távirányítóként vagy ahogy a mű címe utal rá talán: a darts nyilat eldobó kézként. Ezek a nyilak “lyukakat ütöttek az égbolton”, hogy a fölötte égő tűz fénye tündököljön át rajtuk a hallgatóságra. A hangszórókból kialakított tér különböző pontjait a telefonnal “megcélozva” egy-egy véletlenszerű hangmagasságú szinusz hangot “helyezett el” és később ennek különböző paramétereit módosította. A rendszer egyszerre maximum 256 hangot tudott lejátszani, és bár ennyit bizonyosan nem hallottunk, súlyos hangtömegek alakultak ki a darab több pillanatában. 

Miután egy-egy hang kényelembe helyezte magát a kupola alatt, a telefon csavarása felelt a hangmagasság változásokért, forgatással pedig át lehetett mozgatni a hangokat a térben.

Előhívás (2022/23)

A második darabban lehetőségünk volt belehallgatni hétköznapi jelenetek hanglenyomataiba, de nem a megszokott helyről érkeztek a hangok… Az eredeti terepfelvételek egy ambiszónikus, négy mikrofonnal rendelkező felvevővel készültek és a visszajtászás a mikrofonok elhelyezkedését tükrözte: kivetítve a terem négy sarkába, arányosan kiosztva az összes hangszóróra. Minden audió sávból további négy verzió készült: az első ellenfázisban, a többi pedig bizonyos előre definiált szabályok mentén szinusz görbére vetített lenyomat volt csupán. Az összes feldolgozott és eredeti hangzó egyszerre megszólalt egy randomgenerátor által elhelyezve a különböző hangszórókon, az előadó pedig, mint egy aranyásó a csákányával, szerencsét próbált a telefonjával. A giroszkóp adatok térbeli pontokká transzformálódtak és mint egy keverőpult azt határozták meg, hogy milyen arányban halljuk a különböző hangforrásokat. A fázisfordított sáv miatt az eredeti környezeti hangok néha teljesen eltűntek, a többi szinuszos sávon pedig csak bizonyos spektrális tartalmakat hallottunk, amik olyan érzést keltettek, mintha egy palackba zárt dzsinnként lennénk jelen a buszon, a Blahán, egy zenekari próbán vagy éppen a Lukács Fürdőben.

Curved mirrors (2021/23)

Az egyetlen olyan darab következett, amiben egy akusztikus hangszeré lehetett volna a főszerep: előkerült egy okarina. Azonban ez csak kiindulópontként, forrásként szolgált az algoritmusoknak. Néhány rövidebb dallamot játszott csupán az előadó a hangszeren, amiket a beépített mikrofon rögzített és továbbított a számítógéphez és végül ezek módosított változatát hallottuk vissza. A visszajátszás előtt változatos transzformációkon ment keresztül a hang: hallhattuk a felvételeket visszafelé, más hangmagasságban megszólalva és a tér legkülönbözőbb pontjairől. Szép lassan egy párbeszéd alakult ki az előadó és a számítógép között, aminek a menete bár előre definiálva volt Pure Data-ban, az előadó is csodálkozva figyelte, hogy mi bontakozik ki abból, amit játszik. Álomra vagy emlékezésre is hasonlított az élmény, ahogyan néhány szépen búgó menet után szinte azonnal ezek furcsa, zaklatott, elnyújtott változatait hallhattuk.

Ugyanazok az algoritmusok nagyon máshogy reagáltak, amikor legato-ban gazdag dallamokat játszott a művész és amikor már-már perkusszív, rövid, de erős hangok jöttek ki az okarinából. Ezek változatos elegye (beleértve az alterált verziókat is) egy nagyon színes, dinamikus, érzelmekkel teli hangtájat alkotott.

Addi(c)tion (2018/23)

Az utolsó darab egy improvizáció volt egy Bali által készített, additív szintézisen alapuló digitális hangszeren, amit egy táblagépről vezérelt. Rengeteg paraméter átállítására volt lehetősége, úgy mint hangmagasság, az adott hangok felhangjai, visszhang, tempó és különböző szekvenciák kiválasztása. Kissé groteszk módon az előadó úgy vezette fel a darabot, hogy egy pop számot fogunk hallani, ami annyiban volt csak helytálló, hogy a mű tartalmazott ismétlődő melódiákat és viszonylag könnyen tettenérhető volt a tempó, bár mivel folyamatosan változott az is, inkább csak egyfajta ideiglenes lüktetéssé egyszerűsödött. 

Az előadás művei izgalmas ívet alkottak azzal, ahogyan eljutottunk a legegyszerűbb, csupán a térben magányosan kószáló szinuszgörbéktől a valóság hangjaival kevert digitális hangfürdőn át az elektronikus popzene esszenciájához. Mindezt egy olyan mesterséges térben, ami bár térhatását tekintve nagyon közel állt az ember valós hallásához, mégis teljesen új horizontokat nyitott a szónikus kalandozásokhoz. Talán a monotónia megtörésére és a sok hangszóró által teremtett izgalmas tér kihasználására, mintegy átívelő gegként, időnként “körberepülte a termet” egy légy vagy méhecske is, ami meginkább összefércelte a darabokat. Akusztikailag olyan élményt nyújtott az este, ami egy átlagos sztereó környezetben elképzelhetetlen, még zeneileg a szinusz hangon alapuló hangzások széles spektrumát járhatta be a közönség.

Fotó: WEBER KRISTÓF – www.prae.hu