A koncert helyszíne egy hangulatos, de hatalmas régi raktárépület volt, amit kimondottan művészeti céllal alakítottak át; a neve The Complex, Dublin szívében. A színpad a belső tér közepén helyezkedett el, viszont csak a színpad előtt lehetett helyet foglalni. Nagyon jó hangulatot adott a színpad mögötti üres raktár – mondhatni indusztriális tér – a teljes élményhez, és a színpadról hátraszűrődő kék fény még sejtelmesebbé tette az egész teret. A színpad bal oldalán Mohammad Reza Mortazavi és hangszerei helyezkedtek el, amelyek három mikrofonnal voltak kihangosítva. Jobb oldalon pedig Mark Fell és a hatalmas keverője volt. Az este két fellépője különböző zenei világból érkezett, de mégis összeköti őket a kísérleti zene. Izgalmas volt látni, hogy két stílus hogy tud “együttműködni”. Mark Fell zenei alapjai különböző rétegekből álltak, amelyek egyre jobban épültek egymásra, és ezekre a rétegekre játszott rá a hangszerein Mohammad Reza Mortazavi. Nagyon érdekes volt látni/hallani, ahogy a hangszerein játszik, különböző ütési technikákat alkalmazott, hogy egyedi hangokat hozzon létre, és a hangszerei minden részét/felületét kihasználta ennek céljából. A koncert eleje kicsit erőtlen volt, de első perctől kezdve beszippantott és magával ragadt. Ám ahogy haladtunk előre, egyre nagyobb szerepet kaptak Mark Fell generatív alapjaiban az erős ütemek, amelyeket nagyon jól kiegészített Mohammad Reza Mortazavi élő ütőhangszereinek dinamikus játéka, amelyeknél az erős és nagy reverb miatt sokszor nem lehetett hallani, hogy mi jön a gépből és mi az, amit Reza játszik. Az egész koncert lendületes, a tombak miatt ősi erő és dinamika árad az előadásból. Nagyon tetszett, mert voltak kiállások, lassabb és gyorsabb részek, igaz a végére kicsit mintha elfáradt volna a dolog és céltalannak is tűnt. Olyan érzésem volt, mintha az eleje és a közepe jól ki lenne dolgozva/gyakorolva, idő és energia lett belerakva, de a végére már nem jutott elég idő, azon csak átszaladtak, aztán “majd lesz valahogy” alapon megoldják.
De sajnos voltak olyan negatív dolgok, amik nem is feltétlenül konkrétan a zenéhez kapcsolódnak, számomra viszont mégis fontosak és meg kell, hogy említsem. Elsőre, ami szembetűnő volt, hogy Mark eléggé unottnak/kedvetlennek tűnt. Kicsit mintha el is bújt volna a nagy keverője mögé. Ezzel szemben Reza láthatóan nagyon élvezte a koncertet, beleélte és teljesen átadta magát a zenélésnek. Ez miatt nem volt meg közöttük a kémia, és itt jön el számomra az a rész, ami igazán zavart, hogy egyáltalán nem néztek egymásra. Számomra elképzelhetetlen, hogy ha valakivel zenélek, közösen koncertezek, annak ne nézzek a szemébe. Ez számomra a kapcsolat, egymásra kapcsolódás fontos része, és ennek teljes hiánya elvett az esemény értékéből. A koncert végén Mark gyorsan le is “rohant” a színpadról a taps alatt, amit nem várt meg. Addig Reza meghajol, örül a tapsnak és élvezi, de egyedül elveszettnek és kicsit bénának tűnt a színpadon.
Egy órás volt a koncert, de hiányérzetem volt a végén, mert hallgattam volna még. Én azt az elvet vallom, hogy inkább legyen hiányérzetem a koncert hosszával kapcsolatban, mint hogy unjam, mert olyan hosszú, de ezt a koncertet jó sokáig hallgattam volna még.
Dublini Reception Fesztivál – 2023.04.01.
Kiemelt kép: xlr8r.com